Búcsúzunk Horváth Vilmostól, a Szigligeti Általános Iskola nyugalmazott igazgatójától

„Az életnek véget kell érnie, de a szeretetnek nem” /M.Albom/

Sajnos személyesen nem ismerhettem Vili bácsit, de nagyon sok szépet meséltek róla egykori tanítványai, kollégái.

Horváth Vilmos 1955. július 09-én szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát a budapesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán.

l957-től volt a Szigligeti Általános Iskola matematika-fizika szakos tanára. Lelkesen vetette bele magát a nevelői munkába és a közösségi életbe. Hamarosan az iskola meghatározó személyiségévé vált. „Horváth tanár bácsi”, ahogy nagy tisztelettel nevezték volt tanítványai, úgy kalauzolta őket a matematika, fizika világába, hogy az mindenki számára érthető volt. Órái jó hangulatban teltek, érdekes történetekkel, gyakorlatból vett példákkal tette színesebbé számukra a tananyagot. A diákok jól megalapozott tudással indultak el a középfokú intézményekbe. Szabadidejében is sok időt töltött a diákokkal. Felejthetetlen táborokat, túrákat, kirándulásokat szervezett, amelyek sok gyermeknek nyújtott maradandó élményt.

1972-ben kinevezték iskolaigazgatónak, és egészen a nyugdíjba vonulásáig ő vezette a Szigligeti Általános Iskolát. Számtalan nehéz feladattal birkózott meg az igazgatói évek alatt. Vezetői tevékenységét a humánum és a segítőkészség jellemezte. Az intézményben közvetlen, nyugodt légkört teremtett. Az elmondásokból megtudtam, hogy az irodájának ajtaja mindig nyitva állt a szülők, kollégák és gyerekek előtt. 1991. augusztus 31-én fejezte be pedagógusi pályafutását, és nyugdíjba vonult. Az iskolával utána sem szakadt meg a kapcsolata. Gyakran említette az őt kérdezőknek, hogy az első időben mennyire hiányzott számára a csengőszó, a gyerekzsivaj, és a gyerekek. Ünnepségekre, osztálytalálkozókra szívesen fogadta a meghívást; mindig érdeklődött az iskolai események és az egykori tanítványok sorsa iránt. Horváth Vilmos köztiszteletben álló pedagógusegyéniség volt. A gyerekeket nemcsak tanította, hanem nevelte becsületre, tisztességre, emberségre.

„Nincs olyan, hogy jó búcsú. Csak búcsú van. Fájdalom és remény. Az elengedésnek nem az a lényege, hogy még utoljára átadjunk valamit, hanem az, hogy megőrizzünk valamit az eljövendő időkre.”

(Robert Lawson)

Búcsúznak a Szigligeti Általános Iskola diákjai és dolgozói.